Olyan 5-6 éves lehettem, amikor időnként meglátogattunk egy idős házaspárt, akik tőlünk kb fél órára laktak autóval. Nem rokonok voltak, a szüleim barátai. Nagyon kedves, jó szándékú emberek.

Közel s távol nem volt egyetlen ház sem; egy tanyán laktak rengeteg állattal. Főleg birkák, de baromfi, kutya és cica is volt a háznál. (Talán még egér is. ) Az egész olyan volt, mintha 100 évet visszamentünk volna az időben. Egy nagyon egyszerű házban laktak, ahol nem volt se víz, se villany. De ez számukra nem jelentett gondot. A vizet kútból húzták, világítani pedig gyertyafénnyel is lehet, ha nagyon muszáj; bár nyáron a sötétedés elég későn van, így azt jelzi, hogy ideje lefeküdni, mert reggel a nappal az állatok is kelnek.

 Igen, villany sem volt. Se rádió, se tévé, számítógépről (főleg internetről) és mobiltelefonról akkor még hírből sem hallottunk. Ők aztán igazán a természetben éltek. Földet műveltek, állatokat tartottak, sohasem unatkoztak. A bácsi pásztor volt, az állatokkal foglalatoskodott; a néni pedig háziasszony volt, finom, tápláló ételeket főzött saját bio alapanyagból. Boltba nem nagyon jártak, mert mindenük megvolt. Egyszerű életet éltek és nem voltak felesleges dolgaik. Egymást szerették, nem a tárgyakat.

Amikor meglátogattuk őket mindig nagyon vendégszeretőek voltak, jó szívvel adták amijük volt. Világi mércével mérve szegénynek voltak titulálva, mert nem az Amerikai Álmot élték (dogozz sokat, keress sok pénzt és vásárolj sokat). Én ezt gyerek fejjel nem értettem, nagyon is gazdagnak láttam őket. Minden nap együtt voltak, sokat beszélgettek, nagyon szerették egymást és másokat is.

Lehet, hogy mások ötcsillagos szállodában vannak; nekik viszont ott volt az egész csillagos égbolt.

Különleges élmény volt náluk lenni. Azt a minőségű békét, harmóniát és emberséget, ami ott volt, még sosem tapasztaltam. Szerettem ott lenni. Amikor a szüleim kibeszélgették magukat és ideje volt indulni, én semmi hajlandóságot nem mutattam, egyáltalán nem akartam elmenni. A néni kérlelni kezdet, hogy maradjak ott egy hétig. Felcsillantak a szemeim, az szuper, mindenben segítek majd, csudaklassz! Kérlelni kezdték a szüleimet is -mert nekik nem volt saját gyerekük, de úgy képzelték, hogy ha lenne, olyan lenne, mint én; nagyon hasonszőrűek voltunk- s a szüleim végül belementek. Megengedték, hogy ott maradjak. A náluk töltött idő alapéletélményem lett.

Érdekes, hogy gyerekként egyáltalán nem zavart, hogy csak az a ruhám van, amiben mentem, s nincs velem egy sereg játék és személyes kacat sem. Ennek egyáltalán semmi jelentősége nem volt. Később hoztak utánam pár váltóruhát, és az egy hétből kettő lett. :)

Nem volt szükségem vásárolt dolgokra. Etettem a cicát, simogattam a birkákat, zöldborsót pirgáltam, a kertet gazoltam, faággal a homokba rajzoltam, mindenféle terméseket gyűjtöttem, kavicsokkal kirakóztam, összegyűjtöttem a tojásokat, amit ma úgy mondanánk, hogy a boldog (= kertbe kapirgáló)  tyúkok tojtak. Mindenbe bevontak, és állandó jelleggel ott sündörögtem körülöttük. Többnyire sütött a nap, néha jött egy nyári zápor, de annak is örültünk, mert megöntözte a növényeket, és sokkal gyorsabban nőttek.

Ők tanítottak meg malmozni is. Kint a homokba rajzoltuk a "pályát" és kavicsok voltak a bábuk; bent papíron babbal játszottuk.

A kútból húztunk vizet, a sparhelten melegítettük és lavórban fürödtünk. Érdekes élmény volt, hamar megszoktam, nem vágytam luxusra meg összkomfortra, mert klasszul meg tudtuk oldani enélkül is. Ugyanaz lett a végeredmény: tiszta és finom illatos voltam a szappantól. Hajat csak jó időben mostam, a napocska volt a hajszárító. Hosszú, barna sörényem volt, befonva hordtam többnyire. Nagyon szerettem, amikor a hajammal babrálnak; fésülik vagy frizurát készítenek egyre megy. :)

Esténként fürdés után meséket mondtak és énekeltek nekem. Kifinomult emberek voltak magas érzelmi intelligenciával. Sosem hallottam őket panaszkodni.A nagyvilág híreiről nem is hallottak, és végtére is teljesen mindegy volt nekik, hogy ki nyert az amerikai elnökválasztáson. Nem politizáltak, nem érintette őket. Az állatok reggel ugyanúgy felkeltek, és ugyanúgy kint ettek a mezőn, akármilyen oldali kormány volt is éppen hatalmon. A házimunkát is ugyanúgy végezték, az ebéd is ugyanúgy főtt.

10 éve olvastam egy újságíróról, aki meglátogatott egy idős házaspárt az alföldön, akiknél szintén nem volt villany. Különösen az érdekelte, hogy mit lehet télen csinálni, amikor nincs kinti munka és amúgy is hamar sötétedik. A válaszuk nagyon szívmelengető volt számomra:

"Ülünk a sötétben és simogatjuk egymást."

- De órákig??? - csodálkozott a riporter.

- Igen, egész este, amíg el nem alszunk - válaszolt a bácsi.

Nagyon szomorú voltam, amikor letelt a 2 hét és haza kellett menni. Iszonyúan furcsa volt a régi kerékvágás, és nem is tetszett annyira, mint ez a két hét.

Ez az egész pár éve tudatosult bennem. Imádok mindent, ami régi. Elvégeztem egy népi bútorfestő képzést, szívesen javítok fel széppé ócska bútorokat. És egy időben rengeteg vintage stílusú otthont osztottam meg a facebookon. Amikor elkezdtem futni a természetben, hazafelé sétáltam a végén, hogy minél tovább tartson, és közben felhívtam anyukámat. Ő mesélte, hogy volt egy ilyen epizód is az életemben, és teljesen beugrott az egész, és végre fény derült rá, hogy miért vonzódom annyira a régi, ódoni, népi dolgokhoz. :)